I. RÉSZ

1939.december. 3.

   Szeretek olvasni. Olyankor olyan messze kerülök a külvilágtól, amennyire akarok. Már három teljes hónapja tart a világháború. A tél hidegen hasít be azon a kis lyukon, amit a szüleim hagytak a levegő beáramlásának. Ők nem akartak meghalni. Nem akarták, hogy mi is Auschwitz-ba végezzük, mint a volt szomszédjaink, ezért inkább egy „pincébe” pakoltak be fontosabb dolgokat. Ruhákat, nem romlandó és romlandó ételeket, fegyvereket, ágyneműket, ágyakat, könyveket, egyéb érdektelen dolgot. Az a kis helyiség, ahol voltunk, ki volt díszítve, így inkább lakásnak nézett ki, mintsem egy kastély pincéjének. Visszatérve a könyvre, először azt hittem, hogy halálra unom magam (hacsak nem Adolf Hitler-ék ölnek meg előbb), aztán rábukkantam erre… Egy ismeretlen hölgy naplójára, aki az első világháborúban elvesztette mindenét. A nő harcolt, azért, hogy életben maradjon, pedig semmi esélye nem volt. Mi meg, akiknek lenne egy csöpp kis esélyük, hogy túléljék, inkább elbújunk a gyávaság mezején, azzal a tudattal, hogy bármikor éhen/szomjan halunk. Arról nem is beszélve, hogy be is ronthatnak a németek bármelyik pillanatban.

        Újabb veszekedés. Anyám egyetért azzal, hogy inkább harcolnunk kellene, de apám leintette. „A nők nem szólhatnak bele ebbe.”- szokta mondogatni a nagyapám. Az, hogy ebbe a világba csak a férfiak tudnak érvényesülni, az nekem abszurd. Mi nők ugyanannyi mindent meg tudunk csinálni, mint ők. Értékes bizonyíték itt ez a nő is. Adele Schicklgruber féltette kisöccsét, aki akkor már huszonöt évesen állt a frontra. Holttestét nem látta, így bízik abba, hogy még él. Ki tudja. Lehet Ő is egy fogolytáborba végezte, mint Klein-ék.

          Barbara Klein. Az ifjú kori legjobb barátnőm. Legalábbis három hónapja még az volt. Azóta már meghalhatott. Emlékszem, amikor elvitték őket. Hiába ütöttem-rúgtam, hogy ne vigyék el, akkor se sikerült. Épp ezért zártuk be magunkat. Apa félt, hogy visszajönnek értem és minket is majd megkínoznak, mint a többit. De nem jöttek, és nekem már elegem van abból, hogy nem lehetek boldog… nem nevethetek, mert meghallják, nem mesélhetek viccet se, mert a fele németellenes, a másik fele meg értelmetlen. Utálom azt, hogy míg mi itt rejtőzködünk, vannak akik az életüket áldozzák fel vérüket a csatatéren. Én is szívesebben lennék ott, mintsem itt várni az évekig tartó háborút.

         Ki tudja mikor halok meg. Ha választhatok, akkor inkább harc közben essek el, mintsem betegségben. Apám szerint lányhoz képest bátor vagyok. Szerintem meg csak inkább maximalista. Erős személyiségem van, az igaz, de közben visszahúzódó is. Nem félek kinyilvánítani a véleményem, közben nem merek felszólalni a nagyapám előtt. Papi tudja, hogy ki is vagyok valójában. Sokat volt velem és nem is tudom mit kezdenék nélküle. Vajon, ha meghalnék, akkor sírna utánam? Vagy ha vele történik valami, akkor megmarad a józan eszem? A napló olvasásából apám érdes hangja zökkentett ki.

-         Ne olvass ennyi baromságot! Elég művelt vagy te így is. Inkább főzz, mint anyád. A nők csak erre képesek.

-         Apám. Több rejtőzik bennem, mint te azt gondolod. Bár tudom, hogy hiába ejtem ki a szavaimat a számon, te akkor is fiút akartál. Hiába tagadod.

-         Nagyapád akart fiút, akit a frontra küldhet maga helyett. Ha anyád nem lenne, akkor már rég elküldött volna egy Árva Otthonba! A puccos királyi partikra is csak, azért vittünk el, hogy kiházasítsunk. De semelyik józan embernek nem kellettél. – mondta, miközben dühösen olvasgatta a tőlem elvett naplót.

„ Ne bízz senkiben, mert bármikor elárulhat. Akár a saját véred, akár nem. Ha a saját apád beárul és elvitet valami fogoly táborba, akkor ki lenne az aki maximális biztonságot nyújt a titkaimnak. Nemsokára ezt a naplót is elkobozzák majd tőlem és kidobják, de ha véletlen megtalálod, akkor remélem már vége van ennek az örök kínzásnak. Adolf Hitler már nem az a személy, aki egykoron az öcsém volt. Most már sokkal kegyetlenebb. Kíméletlenül kivégezne, ha bármi lenne velem. Örülnék, ha valaha látnám feledhetetlenül mosolyogni. Nem tudom mi lett volna, ha felveszik abba az iskolába ahova jelentkezett. Talán nem gyűlölködne ennyire. Hiába hiszi azt, hogy ha csak az árja (faj) marad életben, akkor minden rendben lesz, mert koránt sincs így. Hiába utálja a zsidókat, a homoszexuálisokat, a szellemi/testi fogyatékosokat, hiába utálja a költőket, írókat és a humoristásokat… Ő akkor is a kisöcsém marad.”

-         Hogy olvashatsz ilyet? - ordított le dühösen apám.

-         Mégis milyet?

-         Adolf Hitler-t szerető szennyet.

-         Nem miatta olvasom, hanem ellene. A nővére, Adele egy békés, emberszerető asszony volt. Férje volt és két gyönyörű gyereke. De Adolf őt is megölette. Ezek voltak utolsó szavai. Erős nő volt. Akkor se tört meg, amikor saját apja „bemártotta”, hogy a fia Őt ölje meg helyette. Ne ítélkezz felette, mert nem ismered. Ahogy Adolf Hitler-t se.

-         Adolf Hitler egy keménykezű gyilkos.

-         Apám! Te megöltél már pár embert, akiknek gyerekeik voltak. Csak azért haltak meg, hogy te… vagyis mi ilyen nagy felhajtásba éljünk.